Sajnálom

2014.augusztus 5.

-Szerintem jobb lenne, ha egy ideig hagynánk egymást.Szia!-sétáltál ki az ajtón. Azon a szép fa mintázatú ajtón, ami azóta nyikorog mióta apukám elhagyott minket.

Amint kiléptél az ajtón, és szépen gondosan becsuktad magad után összeestem. Összeesett velem a lelkem. De pontosabban összetörött a szívem. ,,Szerintem jobb lenne, ha egy ideig békén hagynánk.” Ez a mondat járkál a fejemben, mint egy fekete démon. A járólap írtó hideg, de ebben a pillanatban ez se tud érdekelni. Az érdekel, hogy életem szerelme most hagyott itt. Itt hagyott egyedül, összetörve.

-Miért?-ordítoztam.-Miért pont én?-suttogtam. Magam se értem, hogy egyik pillanatban ordítozok a másikon meg már hang jön ki a torkomon. Talán most fogtam fel igazán, hogy elveszítettem. ÖRÖKRE. Nem tudom, hogy mit tettem. Ez is csak egy átlagos veszekedésnek indult, aztán annyira elfajult amennyire csak lehetett.

Nem tudom mióta ülök itt a járólapon. Miért nem bírtam innen mozdulni? Mi kötött ide? Erőt vettem magamon, és kikoslattam a konyhába. Elővettem egy pohár vodkát és elkezdtem elpusztítani az üveg tartalmát. Sajnos nem ütött be, több pia meg nincs itthon. A gitárom sincs nálam. NÁLA van.

Mikor legutóbb nála aludtam elvittem és gitároztam neki. Picit megtanítottam. Emlékszem rá.:

*Rám nézett nagy szemeivel és szóra nyitotta azt a tökéletes száját amit csak én ízlelhettem 1 éve és hat hónapja.

-Megtanítasz engem is gitározni?-kérdezte olyan aranyosan amennyire csak lehet.-Így lesz még egy dolog amivel udvarolhatok neki.-suttogta maga elé. Szerintem azt hitte, hogy nem hallottam, mert a gitárommal voltam elfoglalva. De igen is hallottam. Ez az apró kis megjegyzés megmelengette szívemet. Ennyi idő után is udvarolni akar. Hogy én mennyire szeretem őt.  Gondoltam magamban. Rámosolyogtam és ő is rám.

-Persze.-mentem bele. Az az nap este volt életem egyik legszebb estéje. Annyira figyelt rám, mint még soha. Látszott rajta, ha  lehet úgy mondani: Újra megakart hódítani.*

Kimegyek a nagyszobába. Nem akarok a sajátomban lenni. Túl sok emlék van ott. Bár nem mindegy? Hisz ökölbe szorítom a kezemet és csak ütöm a falat. Reménykedek, hogy jobban fog fájni, mint a szívem. De nem.

Mikor már megelégelem, beleütök egy nagyot a falba és elkezdenek vérezni ujjbütykeim. Talán mégis volt értelme. Pár percre elfelejtem minden gondomat és a kezembe nyilalló fájdalomra összpontosítok.  Ahogy lefolyik a vas ízű folyadék a kezemen az olyan művészi. Megérintem sebhelyeimet, mire felszisszenek. Fájnak. Nagyon fájnak. De nem jobban, mint a darabokra törött szívem. Elkezd pár helyen belilulni a kezem. Ha el is törött az nem érdekel. Az érdekel most a legkevésbé. Bár szerintem csak zúzódás. Azt túl élem. És megint…Megint beugrik egy emlék:
*Egy őszi napon találkoztam vele a parkban. Gördeszkával jött, tudta, hogy nagyon szeretem azt a „járgányt”. Vettem a bátorságot és megkérdeztem:

-Megtanítasz gördeszkázni?-néztem rá félénken.

-Nem szeretném, hogy bajod legyen.-nyomott egy puszit arcomra.

-Nem lesz semmi bajom. Ígérem. Légysziii. Akkor nem alszol ma velem.-vetettem be a nehéz tüzérséget.

-Nem ér zsarolni.-dobta be az áldurcát.

-Akkor?-rakom keresztbe karjaimat felvont szemöldökkel.

-Legyen.-sóhajt.-Végülis itt vagyok. Csak nem lehet semmi bajod.

-Látod? Jó meglátás.-mosolyodtam és és arcon pusziltam.-Köszönöm.-súgtam fülébe. Majd elkezdtük az „órát”. Minden jól ment míg nem ”találkoztam” egy kedves ”kis” kővel. Ráestem a kezemre, aztán egy nyilalló fájdalmat éreztem csuklómba. Az az aggódás ami akkor sugárzott belőle, mikor odajött:

-Jól vagy? Nem fáj semmid?

-A kezem. Nagyon fáj.-panaszoltam el.

Segített felállni, aztán elmentünk a kórházba. Ott megállapították, hogy eltörött a kezem. Két hétig pihennem kellett. Abban a két hétben nálam aludt, és óriási figyelmet szentelt felém.*

Hát igen. Akkor figyelmes volt. Ez az utóbbi hetekben nem látszott meg rajta. Sorra mondta le a találkákat. Ma is ezért veszekedtünk. Nem volt képes belátni az igazat, hogy ez így nincs jól.

A nagy csöndben ahogy lecsöppent a vércsepp a padlóra, olyan volt, mintha egy zongorát dobtak volna le a tízedikről. Olyan hangos volt. Néztem, ahogy követik a társai őt, majd leültem az ágyra és a fejemet fogtam. Hogy történhetett ez meg?

Egy óra múlva megcsikordul az ajtó. Nincs erőm felnézni. De bevallom. Sokat közrejátszik az is, hogy nem is merek felnézni. Hallom ahogy az illető becsukja a faszerkezetet, aztán bejön a szobába. Megáll mellettem, és vesz egy mély levegőt.

-Sajnálom.-mondja rekedtes és elfojtó hangon.-Nem úgy gondoltam.

Hát vissza jött. Adjak neki még egy esélyt? Vagy akkor én lennék a világ legnagyobb hülyéje? Jó, nem érdekel. Inkább leszek a világ legnagyobb hülyéje, de én boldog akarok lenni.

Felnézek rá, a szemeim biztos pirosak. Nagyon. Mivel még sírtam.

-Helyre tudom ezt hozni valahogy?-kérdezi félénken.

-Csak csókolj meg.-suttogom.-Csókolj meg.-mondom normális hangerővel. Mire eljut a tudatáig, hogy mit is mondtam az előbb. Leguggol hozzám, kisöpri arcomból a hajamat. Elkezdi simogatni arcomat hüvelyk ujjával, majd megcsókol. Talán ez eddigi legérzelmesebb és legjobb csókunk. érzem benne a megbánást, hogy helyre a karja hozni, hogy szeret.

-Soha többet ne csinálj ilyet.-suttogom, mikor elvállnak ajkaink egymásétól.

-Megígérem.-fogja meg kezemet. Aztán rájuk néz.-Ezek miattam…

-Igen. Miattad vannak. De felejtsd is el.-fejezem be mondatát.

-Miért nem gi…Nálam van.-jut el a tudatáig, hogy nála van a gitárom.

-Hát igen.-mosolyodok el halványan.

-Várj, lefertőtlenítem.-megy be a fürdőbe és behozza a szobába a löttyöt. Egy vattára csöpögteti.-Ez msot kicsit csípni fog.-figyelmeztet, aztán elkezdi törölgetni sebeimet.

-Ihssz.-szisszenek fel.

-Bocsánat.-néz rám megbánóan.

-Semmi baj.-simogatom meg felkarját másik kezemmel.

-Bocsánat mindenért.

-Nem is haragudtam rád.-mondom, majd megcsókolom.

THE END