Miért velem történik ez?

Hello hello szájhősök:)
Tudom eddig nem nagyon írtam a részekhez. De most bepótolom.

Tudom, hogy az előző meg az azelőtti elég hasonló lett:) Ezek már megvoltak és akkor olyan kedvem volt, meg azok voltak az ötleteim:) 

Ez a story volt még meg, aztán ami majd ezután jön azt még meg kell írnom teljesen, mert azt még csak elkezdtem:) De meg van az ötletem, hogy hogy folytassam, csak időm nem volt rá:/

Remélem tetszeni fog ez a rész:)
Csumi!

2015.05.18.

-Miért?-kérdezem a barátomtól.-Miért?-kiabálom sírva.

-Nyugi.-simogatja hátamat.

-Hát most kevésbé megy a megnyugvás.-vágom oda neki.-Mirét velem történik ez?

-Nemtudom. Majd idővel minden rendbe jön.-próbál nyugtatni, de nem jár nagy sikerrel.

-De az se most lesz.-állok fel, majd bezárkózok a fürdőbe.

-Mit csinálsz?-próbálja kinyitni az ajtót, de nem megy neki.-Engedjél be!-rángatja a kilincset.

-Nem!-kiabálom ki.-Egyedül akarok maradni! A pengémmel.-suttogom az utolsó mondatot.

-Engedj be!-dörömböl.

-Hagyjál magamra!-kiabálom, majd elkezdem a kezemen szántani az éles tárgyat. Ahogy a vér folyik a kezemen, az olyan művészi lenne tumblr-re. Még ilyenkor is erre tudok gondolni. A vas ízű anyag lassacskán lecsöppen a járólapra, amin szét placcsan. Hogy miért csinálom ezt?

*A barátommal délután találkoztam a parkban, utána meg mekizni mentünk. Rendeltünk kettő sajtburger menüt, majd leültünk az egyik sarokba.

-Jó étvágyatt!-mondtuk egymásnak, aztán elkezdtünk enni. Közbe sokat beszélgettünk, nevettünk, hülyültünk. Például a krumplival kardoztunk. Biztos, hogy ”nem” néztek minket az emberek. Szerintem sok szülő fájdalmára a gyerekek is ezt csinálták utánunk. Tuti. Amit mókásnak találnak, azt megcsinálják, és ez az volt.

-Mint a tíz évesek.-nevetett rajtunk.

-Nem baj. Ha mi így érezzük jól magunkat.-kaptam be a krumplit amit kardnak használtam.

-Az igaz.-mosolyodott el, majd ő is megette a krumplit.

-Utána mihez van kedved?-kérdezte.

-Mondjuk film, nálunk?-vetettem fel az ötletet. Mást nem nagyon tudtam mondani, mert hideg volt, és nem volt kedvem sétálgatni.

-Rendben. Mondjuk Halálos iramban 7?-mondott egy lehetőséget.

-Uuuu…azt ugyis megakartam nézni egyszer. –csillant fel a szemem.

-Akkor induljunk.-állt fel, mikor megettük az utolsó falatokat. Az arra kijelölt helyre raktuk a tálakat, aztán elindultunk hazafele. Az úton jobban összebújtunk, mert én már nagyon fáztam.

-Legközelebb azért rétegesebben öltözzél fel.-nézett rám.

-Rendben. Viszont akkor nem bújhatunk össze ennyire.-vezettem rá a tényre.

-Az igaz. Viszont nem akarom, hogy megfázz. Szóval, akkor öltözz fel, és majd úgy is hozzám bújhatsz ennyrie.-simogatja kezemet.

-Benne vagyok.-puszilom arcon, majd a az út többi részében másról beszélünk.

Mikor odaérünk a házhoz nem várt látvány fogadott. Két tűzoltó autó és kettő halottas kocsi, meg egy mentő állt ott, a ház le volt égve. Úristen! A szüleim itthon voltak ma. Elkezdtek könnyeim folyni és futottam a ház felé.

-Nem mehet be!-állít meg egy pasas.

-De én itt lakok.-nézek rá.-A szüleim? Ugye jól vannak?

-Hölgyem!-szólal meg mögöttem egy másik férfi hang.-Sajnálatos hírt kell közölnöm magával.

-Ne! Ugye nem? Mondja azt, hogy nem.-kezd el záporozni a könnyem, közbe meg a barátom átölel hátulról.

-Sajnálom.-hajtja le a fejét együtt érzően a negyvenes éveiben járó férfi.

-Ne!-estem volna össze, ha nem tartott volna az egyetlen férfi a világon aki apukámon kívül elbír viselni.

-Ccccccs.-fordított maga felé, én meg hozzábújva elkezdtem zokogni.-Menyjünk hozzánk.-mondta.

-Ha bármire szüksége van csak szóljon. Van hova mennie?-kérdezte a férfi, aki közölte velem a szörnyű hírt.

-Van. Köszönjük.-felelte helyettem a barátom.

-Rendben.-mondta a férfi. Mi meg elmentünk a pasimhoz.*

-Engedj be! Kérlek.-suttogja a „Kérlek”-et. Már vagy egy órája bent vagyok. A kezem össze van vagdosva, szüntelenül folyik a vér. Bár ez érdekel a legkevésbé. A szüleim meghaltak, itt maradtam egyedül, nincsenek többé. Nem érezhetem a szeretetüket, nem ölelhetem többé őket, nem veszekedhetek velük, és nem békülhetünk ki.

-Sajnálom.-suttogom.

-Jó, nem érdekel. Betöröm az ajtót.-mondja a kint lévő srác, majd a következő pillanatban az ajtó a földel, társaloghat.

-Úristen!-mondja a nevemet, és odasiet.

-Sajnálom.-ismétlem el.

-Ezt bekell kötni. Tartsd a víz alá.-állít fel.-Egyáltalán honnan van neked pengéd. Ne mond, hogy elkezdted újra.

-Sajnálom.-borulok a nyakába sírva.

-Jó, nembaj. Csak többet ne csinálj ilyet.-mondja lágy hangon, közbe meg simogatja a hátamat.

-Rendben.-mondom, majd rájövök, hogy még egy emberért érdemes élni. Igen. Talán az volt a célom, hogy meghaljak, de most már tudom…Már tudom, hogy itt van mellettem Ő, meg a többi családtagom. Igen. Nehéz lesz. Nem fogom megszokni, hogy nincsenek többé. De a barátom és a család többi tagja segít átvészelni, és ők ott lesznek nekem.

Az elkövetkezendő percekben lefertőtlenítjük a kezemet és bekötjük.

-Soha többet ne csinálj ilyet.-ígérteti meg velem a barátom.-Ígérd meg.-néz rám az ágyán fekve, mellettem.

-Ígérem.-bújok hozzá, majd elkezdünk beszélgetni másról.

                               THE END