Engedj be!

2015.03.20.

A szobámban kuksolok apámnál pengével a kezemben, ami már végigszántotta a kezemet. Anyám dörömböl az ajtón, hogy engedjen be. Én meg szugerálom azt a nyugtatóval teli dobozt. Bevegyem őket? Ne vegyem? Ha beveszem, anyám egyszer be tud jönni. Lehet nem is bánná ezt az egészet, hisz minden nap megkapom tőle, hogy egy semmire kellő élősködő lány vagyok. Minden nap ez megy,  csak olyankor otthon játszom el ezt. Mivel eddig sose csináltam ilyet megijedt és átjött. Apát már felhívta, hallottam. Viszont holnapig nem fog hazaérni. Szóval talán apának hiányozni fogok. Igen, ő lesz az egyetlen akinek hiányozni fogok. Hisz a barátaim ugy is leszarják a fejemet. Na meg a barátom. Hogy mi volt más a mai veszekedésben?

*A reggelem szokásosan indult. Felkeltem elkészültem, megkajáltam és elmentem a suliba. Leültem a helyemre. Elővettem a könyvemet és a füzetemet, majd bedugtam a fülembe a fülest és elindítottam Faydee-től az Unbreakable-t. Nemsokára be csöngettek és jött is a tanár. Matek. Fúj. Utálom.

-Na, akkor feleljünk.-nyitja ki a névsorunknál a tanár a kis noteszét. Na fasza. Egy ideig nézegeti azt a mi kis ”jó” osztályunk névsorát. Aztán mintha egy átkot szórt volna mondta ki a nevemet.-Gyere csak. Nem lesz nehéz.-mosolyog rám. Ahha, persze. Nála az a ,,Nem lesz nehéz” azt jelenti, hogy igenis nehéz lesz. Kimegyek. Tíz percig szenved velem nagy hiába. Nem tanultam. Nem tudok semmit.

-Üljön a helyére. Ez egyes.-írja be a nevem mellé az érdemelt jegyet. Kapjad be te hülye tanár.

Na, igen. Talán egy óra volt ma amit szerettem. Informatika. Abból kaptam is egy ötöst. Viszont mellé még kaptam Történelemből egy karót. Ez nem az én napom. Amúgy vannak barátaim, vagyis ja. Közülük egy igaz barátom van. Talán még neki hiányoznék. Amúgy ők reggel mentek Prágába egy iskolai út keretében. Én meg nem mehettem, „Mert aki ilyen tanuló az nem mehet.”  Anya ezzel érvelte.

Mikor vége lett a sulinak elindultam a parkba, ott találkoztunk a barátommal.

-Szia cica!-csókolt meg, mikor odaértem.

-Hello!-csókoltam vissza.-Utálom a sulit.-dobom le a táskámat a pad mellé és leülünk.

-Mi volt ma?-kérdezte érdeklődve.

-Matekból és Töriből kaptam egy karót. Infóból meg egy ötöst. Anyám meg megint le fog baszni. Tuti. Már unom ezeket a napi veszekedéseket. Istenem. Sose ért meg.-panaszoltam el.

-Hé, nyugi.-húz magához.

-De ahh…Kiakaszt az a nő.-öleltem szorosan.

-Elhiszem. De most lazíts.-puszilt nyakon.

-Rendben. Megpróbálok.-engedtem el magamat. Még sokáig beszélgettünk, mire vett egy nagy levegőt és azt mondta, hogy:

-Valamit mondanom kell.-nézett rám úgy, mint akit lefejezni készülnek.

-Mondjad csak.-mosolyogtam rá. Vajon mi a baj?

-Ööö…inkább nem.-futamodott meg.

-Már belekezdtél. Mondjad.-néztem rá bíztatóan.

-Tegnap a buliban… Tudod…

-Igen…

-Nagyon bevoltam baszva és lefeküdtem az exemmel.-mondta.

-Hogy mi?

-Azt se tudtam, hogy mit csinálok. Sajnálom.

-Te csak ne sajnáld.-álltam fel öléből.

-Tényleg. Én téged szeretlek. Édesem.-állt elém.

-Hagyjál.-kaptam fel a táskámat, majd elfutottam onnan. Még annyit hallottam, hogy: „Sajnálom. Téged szeretlek.”

Hát igen. Azt hittem, hogy ő soha nem tenne ilyet. Most meg itt vagyok felvágott kézzel és nyugtatókkal a kezemben. Be vegyem? Ne vegyem? Na meg még mi tett rá az egészre?

*Mikor hazaértem már javában sírtam. Arra volt szükségem, hogy valaki átöleljen és azt mondja: ,, Ne sírj, minden rendben lesz.” E helyett az anyám egyszerre lerohant, mikor haza értem a teljes nevemen szólított és ilyet mondott:

-Most hívott az osztályfőnököd. Komolyan mondom. Hogy lehetsz ilyen hülye, hogy egy nap kettő egyest hozol?-kelt ki magából.

-De Infóból hoztam egy ötöst.-mondtam.

-Az nem érdekel. Mit csináljak én azzal? Nem abból fogsz érettségizni. Mit csináljak veled, hogy megértsd, hogy tanulnod kell?-kiabált.

-Mondjuk annyit, hogy nem mindig csak baszogatsz.-keltem ki magamból én is.-Sose bíztattál. Neked sose felelt meg semmi.

-Mert egy haszontalan gyerek vagy aki semmire nem fogja vinni az életben.-mondta, és itt törött le a mécses.

-Bocs, hogy élek.-rohantam be a szobámba a gyógyszeremért meg a kis éles tárgyért és elmentem otthonról. Apa kulcsa mindig nálam van vészhelyzet esetén. Bármi van, fel tudok menni hozzá. Akkor nem volt otthon, de nem is volt baj. Bementem a lakásba, de anyám követett. Bezárkóztam a szobába, elővettem a kis fém darabot és párszor végigszántottam a csuklómon. Elegem van az életből!*

És hát most itt tartok. A barátom megcsalt, az anyukám nem hisz bennem és a barátaim messze tőlem jól vannak. Miért nem lehet nekem is olyan életem, mint nekik? Nem tehetek róla, hogy nem vagyok olyan jó tanuló. Ha nem akarok tovább tanulni, akkor elég a kettes átlag.

Majd meghallottam egy ismerős hangot, anyának köszönt.

-Hol van?-kérdezi.

-Itt bennt. Nem enged be. Félek, hogy valami hülyeséget fog csinálni.-mondja az a nő aki életet adott nekem.

-Engedj be. Kérlek.-szólalt meg a barátom.

-Nem! Hagyjál! Húzz vissza ahhoz a ribanchoz.-kiabálom.

-Kérlek. Bocsáss meg. Nagyon nem voltam képben, hogy mit csinálok.

-Nem érdekelsz.-dobok egy párnát az ajtónak.

-Ő kezdeményezett. Akkor eszméltem fel, mikor már megtörtént. Mikro felfogtam, hogy mit csináltam azonnal ott hagytam.-mondja. Mire öt percig nem szólalok meg. Csak gondolkozok. Miért gondolkozok? Hisz megbántott. De szeretem.-Kérlek. Szeretlek.-suttogja.

-Tényleg így volt?-sóhajtok.

-Igen.-mondja. Mire felállok és kinyitom az ajtót, majd megölel.

-Picim, sajnálom.-mondja megbánóan.

-Semmi baj.-folyik ki egy könny csepp a szememen.

-A kezed. A gyógyszer.-szólal meg az anya. Erre a barátom is odanéz.

-Nyugi. Nem vettem be.-mosolyodok el.-Kezem meg majd megyógyul.

-Anya, sajnálom.-borulok nyakába.

-Semmi baj. Én sajnálom.-kezdek el sírni.

-Hé, nyugi.-simogatja hátamat.

-Csoport öleléés.-szólal meg a szerelmem. Mire megöleljük egymást.

THE END