Mi lett volna velem nélküle?

2015. 04. 15.

Legjobb barátnőm anyukája hív,mikor már majdnem hazaérek. Kezdi a nevével, majd:

-El…elütötték.-sírja el magát.

-Hogy mi?-kezdek el sírni. Ilyen nincs! Irányt váltok és berohanok a kórházba.

-Kérem, a legjobb barátnőmet behozták nemrég. Elütötték.-mondom lihegve és idegesen. Majd kérdzeik a nevét és elárulják a korterem számát. Mihelyst kimondják a számot elindulok megkeresni a szobát. Mikor beérek anyukája feláll, és összetörten néz rám.

-Úr Isten! Nem szabadott volna hagynom, hogy egyedül menyjen haza.-kapok számhoz.

A legjobb barátnőm infúzióra van kötve, és csupa horzsolás, a feje meg be van kötve.

-Bocsánat.-rohanok ki hirtelen a Kórházból. Én ezt nem bírom, le kell nyugodnom. Nem szabad így látnia, ha felébred. Tudom, hülyeség, hisz ott is lenyugodhatok, te egyszerűen nem bírom nézni. Én vagyok a világ legrosszabb barátnője.

Hazáig futok, majd berontok a lakásba és befutok a szobába. Megállok a tükör előtt és nézem a tükörképemet. A szempillaspirálom elfolyt, a szemceruzám elmosódott. Ez egyenlő azzal, hogy úgy nézek ki, mint a The Walking Dead-ben azok a ”csodás” teremtmények. Egy hirtelen pillanatban beleütök a tükörbe, ami megreped. Hmm…ez nyugtató. Még megismétlem jó párszor, mire lezuhan a tükör az én kezemről meg folyik a vér a fehér szőnyegemre. Összezuhanok a stressztől vagy minek is nevezzem ezt, és elkezdek sírni.

-Úristen!Mi történt?-jön be a barátom a szobámba pár óra múlva.

Az összetört tükör előtt sírok felhúzott térdekkel, ráhajtott fejjel és véres kézzel.

-Minden rendbe fog jönni.-guggol le mellém. Kb. egy óráig sírok a vállán, majd kinyögöm:

-Elütötték…-ennyi sikerül, aztán újra elkezdek sírni. De erőt veszek magamon, és kimondom a nevét.

-Sajnálom. Rendbe fog jönni. Nyugi.-simogatja arcomat, majd ad egy nyugtató csókot.-Gyere, fertőtlenítsük le a kezedet.-húzott fel, majd bementünk a fürdőbe. Leültem a kád szélére, és a barátom elővette a fertőtlenítőt.

-Picit csípni fog. Bocsánat.-kezdi el a műveletet, mire felszisszenek.-Bocsánat, de muszály.-néz rám, majd befejezi pár perc múlva.-Merre van a kötszer?

-Jobb felső sarok.-adom ki a koordinátákat. Mire előveszi a fáslit és beköti a kezemet.

-Így már nem fog elfertőzödni.-mosolyog rám kedvesen, mire én csak egy álmosolyt tudok felé küldeni.

-Köszönöm.-suttogom.-Bekísérsz?-nézek rá újból.

-Persze. Gyere.-fogja meg kezemet, majd kézen fogva lemegyünk a kocsijához és bevisz a kórházba. Bekísér.

-Jó napot!-köszön az ágyon fekvő barátnőm anyukájának.

-Hello!-suttogom.-Sajnálom, hogy elrohantam.-megyek oda, és megölelem az anyukáját.

-Semmi baj.

-Van valami hír?

-Agyrázkódása van, a keze és a gerince zúzódott.-mondja az anyukája, majd visszaül a székre.

-Úristen! És meddig lesz kómában?-megyek oda, ahhoz a személyhez aki pisis korom óta velem volt jóban-rosszban.

-Nem tudni.-sóhajt a nő.

Meg fogom a kezét és elkezdek várni. Remélem, minél hamarabb felébred. Hé… ébredjél fel. Kin fogok órákon szakadni, úgy hogy majdnem leesek a székről?

*Emlékszem, mikor kicsik voltunk és homokoztunk nálunk. Aznap ütötték el a nagypapámat aki sajnos belehalt a sérüléseibe.

A nagynéném otthon maradt velünk, mi meg mit se tudva homokoztunk és önfeledt nevettünk. Pedig tudtuk, hogy mi történt, de nem bírtuk felfogni a kisgyerek fejünkkel.

-Ha engem majd elütnek ugye ott leszel mellettem és nem engeded el a kezemet?-szólalt meg legjobb barátnőm.

-Soha nem fogom elengedni a kezedet. Soha.-fogtam meg a kezét, és rámosolyogtam.

-Ne hagyd majd, hogy elvigyék az autók a lelkemet, mert én veled akarok maradni.-mondta.

-Nem fogom hagyni.-ígértem meg.

Úristen! De kicsik voltunk és már ilyenről beszéltünk*

-Nem fogom elengedni a kezedet.-suttogom.

-Tessék, édesem?-jön oda barátom.

-Semmi…semmi.-mosolygok rá.

Miközbe várunk lemegy nekünk venni kávét a barátom, mi meg a korterembe várjuk a csodát, hogy felébredjen barátnőm. Majd egyszer csak megszorítja a kezemet.

-Úristen!-mondom a nevét.

-Hol vagyok?-hunyorog.

-Ne beszélj sokat.-mondom, mire anyukája is odajön.

-Legközelebb vigyázzál.-mondja az a nő aki életet lehelt belé.

-Az ám. Nagyon megijesztettél. Most kin fogok nevetni pár hétig a suliban? Így nem lesznek poénosak az órák.-poénkodok. Mire megemlíti az egyik osztálytársunkat.

-De az nem ugyanaz. Meg az már gusztustalan amit ott leművel. Ne hagyjál vele egyedül. Félek tőle.-nézek körbe tettetett ijedséggel.

-Hülye.-nevet.

-Jajj, istenem.-ölelem meg.

Mi lett volna a legjobb barátnőm nélkül? Sajnos vannak emberek, akik elveszítik őket. Vagy elhidegülnek, egymástól vagy sajnos meghal az egyik fél. De mi szerencsére ilyen szerencsések vagyunk, hogy itt vagyunk és leszünk is egymásnak. Viszont ezt most lekopogom.

Később bejön a doki, megvizsgálja, közbe a barátom is megérkezik. Holnap fogják kiengedni.

Ahhoz képest, hogy kórházban vagyunk, az elkövetkezendő órákban csak nevetünk. Szegény barátnőm majdnem lefordul az ágyról, annyira nevet. Már a könnyei is folynak.

Köszönöm Istenem, hogy nem engedted, hogy itt hagyjon. Köszönöm.

THE END