Miért velem történik ez?

Hello hello szájhősök:)
Tudom eddig nem nagyon írtam a részekhez. De most bepótolom.

Tudom, hogy az előző meg az azelőtti elég hasonló lett:) Ezek már megvoltak és akkor olyan kedvem volt, meg azok voltak az ötleteim:) 

Ez a story volt még meg, aztán ami majd ezután jön azt még meg kell írnom teljesen, mert azt még csak elkezdtem:) De meg van az ötletem, hogy hogy folytassam, csak időm nem volt rá:/

Remélem tetszeni fog ez a rész:)
Csumi!

2015.05.18.

-Miért?-kérdezem a barátomtól.-Miért?-kiabálom sírva.

-Nyugi.-simogatja hátamat.

-Hát most kevésbé megy a megnyugvás.-vágom oda neki.-Mirét velem történik ez?

-Nemtudom. Majd idővel minden rendbe jön.-próbál nyugtatni, de nem jár nagy sikerrel.

-De az se most lesz.-állok fel, majd bezárkózok a fürdőbe.

-Mit csinálsz?-próbálja kinyitni az ajtót, de nem megy neki.-Engedjél be!-rángatja a kilincset.

-Nem!-kiabálom ki.-Egyedül akarok maradni! A pengémmel.-suttogom az utolsó mondatot.

-Engedj be!-dörömböl.

-Hagyjál magamra!-kiabálom, majd elkezdem a kezemen szántani az éles tárgyat. Ahogy a vér folyik a kezemen, az olyan művészi lenne tumblr-re. Még ilyenkor is erre tudok gondolni. A vas ízű anyag lassacskán lecsöppen a járólapra, amin szét placcsan. Hogy miért csinálom ezt?

*A barátommal délután találkoztam a parkban, utána meg mekizni mentünk. Rendeltünk kettő sajtburger menüt, majd leültünk az egyik sarokba.

-Jó étvágyatt!-mondtuk egymásnak, aztán elkezdtünk enni. Közbe sokat beszélgettünk, nevettünk, hülyültünk. Például a krumplival kardoztunk. Biztos, hogy ”nem” néztek minket az emberek. Szerintem sok szülő fájdalmára a gyerekek is ezt csinálták utánunk. Tuti. Amit mókásnak találnak, azt megcsinálják, és ez az volt.

-Mint a tíz évesek.-nevetett rajtunk.

-Nem baj. Ha mi így érezzük jól magunkat.-kaptam be a krumplit amit kardnak használtam.

-Az igaz.-mosolyodott el, majd ő is megette a krumplit.

-Utána mihez van kedved?-kérdezte.

-Mondjuk film, nálunk?-vetettem fel az ötletet. Mást nem nagyon tudtam mondani, mert hideg volt, és nem volt kedvem sétálgatni.

-Rendben. Mondjuk Halálos iramban 7?-mondott egy lehetőséget.

-Uuuu…azt ugyis megakartam nézni egyszer. –csillant fel a szemem.

-Akkor induljunk.-állt fel, mikor megettük az utolsó falatokat. Az arra kijelölt helyre raktuk a tálakat, aztán elindultunk hazafele. Az úton jobban összebújtunk, mert én már nagyon fáztam.

-Legközelebb azért rétegesebben öltözzél fel.-nézett rám.

-Rendben. Viszont akkor nem bújhatunk össze ennyire.-vezettem rá a tényre.

-Az igaz. Viszont nem akarom, hogy megfázz. Szóval, akkor öltözz fel, és majd úgy is hozzám bújhatsz ennyrie.-simogatja kezemet.

-Benne vagyok.-puszilom arcon, majd a az út többi részében másról beszélünk.

Mikor odaérünk a házhoz nem várt látvány fogadott. Két tűzoltó autó és kettő halottas kocsi, meg egy mentő állt ott, a ház le volt égve. Úristen! A szüleim itthon voltak ma. Elkezdtek könnyeim folyni és futottam a ház felé.

-Nem mehet be!-állít meg egy pasas.

-De én itt lakok.-nézek rá.-A szüleim? Ugye jól vannak?

-Hölgyem!-szólal meg mögöttem egy másik férfi hang.-Sajnálatos hírt kell közölnöm magával.

-Ne! Ugye nem? Mondja azt, hogy nem.-kezd el záporozni a könnyem, közbe meg a barátom átölel hátulról.

-Sajnálom.-hajtja le a fejét együtt érzően a negyvenes éveiben járó férfi.

-Ne!-estem volna össze, ha nem tartott volna az egyetlen férfi a világon aki apukámon kívül elbír viselni.

-Ccccccs.-fordított maga felé, én meg hozzábújva elkezdtem zokogni.-Menyjünk hozzánk.-mondta.

-Ha bármire szüksége van csak szóljon. Van hova mennie?-kérdezte a férfi, aki közölte velem a szörnyű hírt.

-Van. Köszönjük.-felelte helyettem a barátom.

-Rendben.-mondta a férfi. Mi meg elmentünk a pasimhoz.*

-Engedj be! Kérlek.-suttogja a „Kérlek”-et. Már vagy egy órája bent vagyok. A kezem össze van vagdosva, szüntelenül folyik a vér. Bár ez érdekel a legkevésbé. A szüleim meghaltak, itt maradtam egyedül, nincsenek többé. Nem érezhetem a szeretetüket, nem ölelhetem többé őket, nem veszekedhetek velük, és nem békülhetünk ki.

-Sajnálom.-suttogom.

-Jó, nem érdekel. Betöröm az ajtót.-mondja a kint lévő srác, majd a következő pillanatban az ajtó a földel, társaloghat.

-Úristen!-mondja a nevemet, és odasiet.

-Sajnálom.-ismétlem el.

-Ezt bekell kötni. Tartsd a víz alá.-állít fel.-Egyáltalán honnan van neked pengéd. Ne mond, hogy elkezdted újra.

-Sajnálom.-borulok a nyakába sírva.

-Jó, nembaj. Csak többet ne csinálj ilyet.-mondja lágy hangon, közbe meg simogatja a hátamat.

-Rendben.-mondom, majd rájövök, hogy még egy emberért érdemes élni. Igen. Talán az volt a célom, hogy meghaljak, de most már tudom…Már tudom, hogy itt van mellettem Ő, meg a többi családtagom. Igen. Nehéz lesz. Nem fogom megszokni, hogy nincsenek többé. De a barátom és a család többi tagja segít átvészelni, és ők ott lesznek nekem.

Az elkövetkezendő percekben lefertőtlenítjük a kezemet és bekötjük.

-Soha többet ne csinálj ilyet.-ígérteti meg velem a barátom.-Ígérd meg.-néz rám az ágyán fekve, mellettem.

-Ígérem.-bújok hozzá, majd elkezdünk beszélgetni másról.

                               THE END

Mi lett volna velem nélküle?

2015. 04. 15.

Legjobb barátnőm anyukája hív,mikor már majdnem hazaérek. Kezdi a nevével, majd:

-El…elütötték.-sírja el magát.

-Hogy mi?-kezdek el sírni. Ilyen nincs! Irányt váltok és berohanok a kórházba.

-Kérem, a legjobb barátnőmet behozták nemrég. Elütötték.-mondom lihegve és idegesen. Majd kérdzeik a nevét és elárulják a korterem számát. Mihelyst kimondják a számot elindulok megkeresni a szobát. Mikor beérek anyukája feláll, és összetörten néz rám.

-Úr Isten! Nem szabadott volna hagynom, hogy egyedül menyjen haza.-kapok számhoz.

A legjobb barátnőm infúzióra van kötve, és csupa horzsolás, a feje meg be van kötve.

-Bocsánat.-rohanok ki hirtelen a Kórházból. Én ezt nem bírom, le kell nyugodnom. Nem szabad így látnia, ha felébred. Tudom, hülyeség, hisz ott is lenyugodhatok, te egyszerűen nem bírom nézni. Én vagyok a világ legrosszabb barátnője.

Hazáig futok, majd berontok a lakásba és befutok a szobába. Megállok a tükör előtt és nézem a tükörképemet. A szempillaspirálom elfolyt, a szemceruzám elmosódott. Ez egyenlő azzal, hogy úgy nézek ki, mint a The Walking Dead-ben azok a ”csodás” teremtmények. Egy hirtelen pillanatban beleütök a tükörbe, ami megreped. Hmm…ez nyugtató. Még megismétlem jó párszor, mire lezuhan a tükör az én kezemről meg folyik a vér a fehér szőnyegemre. Összezuhanok a stressztől vagy minek is nevezzem ezt, és elkezdek sírni.

-Úristen!Mi történt?-jön be a barátom a szobámba pár óra múlva.

Az összetört tükör előtt sírok felhúzott térdekkel, ráhajtott fejjel és véres kézzel.

-Minden rendbe fog jönni.-guggol le mellém. Kb. egy óráig sírok a vállán, majd kinyögöm:

-Elütötték…-ennyi sikerül, aztán újra elkezdek sírni. De erőt veszek magamon, és kimondom a nevét.

-Sajnálom. Rendbe fog jönni. Nyugi.-simogatja arcomat, majd ad egy nyugtató csókot.-Gyere, fertőtlenítsük le a kezedet.-húzott fel, majd bementünk a fürdőbe. Leültem a kád szélére, és a barátom elővette a fertőtlenítőt.

-Picit csípni fog. Bocsánat.-kezdi el a műveletet, mire felszisszenek.-Bocsánat, de muszály.-néz rám, majd befejezi pár perc múlva.-Merre van a kötszer?

-Jobb felső sarok.-adom ki a koordinátákat. Mire előveszi a fáslit és beköti a kezemet.

-Így már nem fog elfertőzödni.-mosolyog rám kedvesen, mire én csak egy álmosolyt tudok felé küldeni.

-Köszönöm.-suttogom.-Bekísérsz?-nézek rá újból.

-Persze. Gyere.-fogja meg kezemet, majd kézen fogva lemegyünk a kocsijához és bevisz a kórházba. Bekísér.

-Jó napot!-köszön az ágyon fekvő barátnőm anyukájának.

-Hello!-suttogom.-Sajnálom, hogy elrohantam.-megyek oda, és megölelem az anyukáját.

-Semmi baj.

-Van valami hír?

-Agyrázkódása van, a keze és a gerince zúzódott.-mondja az anyukája, majd visszaül a székre.

-Úristen! És meddig lesz kómában?-megyek oda, ahhoz a személyhez aki pisis korom óta velem volt jóban-rosszban.

-Nem tudni.-sóhajt a nő.

Meg fogom a kezét és elkezdek várni. Remélem, minél hamarabb felébred. Hé… ébredjél fel. Kin fogok órákon szakadni, úgy hogy majdnem leesek a székről?

*Emlékszem, mikor kicsik voltunk és homokoztunk nálunk. Aznap ütötték el a nagypapámat aki sajnos belehalt a sérüléseibe.

A nagynéném otthon maradt velünk, mi meg mit se tudva homokoztunk és önfeledt nevettünk. Pedig tudtuk, hogy mi történt, de nem bírtuk felfogni a kisgyerek fejünkkel.

-Ha engem majd elütnek ugye ott leszel mellettem és nem engeded el a kezemet?-szólalt meg legjobb barátnőm.

-Soha nem fogom elengedni a kezedet. Soha.-fogtam meg a kezét, és rámosolyogtam.

-Ne hagyd majd, hogy elvigyék az autók a lelkemet, mert én veled akarok maradni.-mondta.

-Nem fogom hagyni.-ígértem meg.

Úristen! De kicsik voltunk és már ilyenről beszéltünk*

-Nem fogom elengedni a kezedet.-suttogom.

-Tessék, édesem?-jön oda barátom.

-Semmi…semmi.-mosolygok rá.

Miközbe várunk lemegy nekünk venni kávét a barátom, mi meg a korterembe várjuk a csodát, hogy felébredjen barátnőm. Majd egyszer csak megszorítja a kezemet.

-Úristen!-mondom a nevét.

-Hol vagyok?-hunyorog.

-Ne beszélj sokat.-mondom, mire anyukája is odajön.

-Legközelebb vigyázzál.-mondja az a nő aki életet lehelt belé.

-Az ám. Nagyon megijesztettél. Most kin fogok nevetni pár hétig a suliban? Így nem lesznek poénosak az órák.-poénkodok. Mire megemlíti az egyik osztálytársunkat.

-De az nem ugyanaz. Meg az már gusztustalan amit ott leművel. Ne hagyjál vele egyedül. Félek tőle.-nézek körbe tettetett ijedséggel.

-Hülye.-nevet.

-Jajj, istenem.-ölelem meg.

Mi lett volna a legjobb barátnőm nélkül? Sajnos vannak emberek, akik elveszítik őket. Vagy elhidegülnek, egymástól vagy sajnos meghal az egyik fél. De mi szerencsére ilyen szerencsések vagyunk, hogy itt vagyunk és leszünk is egymásnak. Viszont ezt most lekopogom.

Később bejön a doki, megvizsgálja, közbe a barátom is megérkezik. Holnap fogják kiengedni.

Ahhoz képest, hogy kórházban vagyunk, az elkövetkezendő órákban csak nevetünk. Szegény barátnőm majdnem lefordul az ágyról, annyira nevet. Már a könnyei is folynak.

Köszönöm Istenem, hogy nem engedted, hogy itt hagyjon. Köszönöm.

THE END

Ígérd meg

2015. 04. 20.

Sötét van. Látok semmit és hallok. De nem érzek. Mi ez? Hol vagyok?

-Istenem!-hallom meg egy lány hangját. Ő a legjobb barátnőm. -Kérlek,ébredj fel.-fogja meg a kezemet.

-Úristen! Mi történt vele?-hallom meg egy férfi hangját. Az exem. Most csukja be az ajtót, és beljebb merészkedik.

-Te meg mit keresel itt?-engedi el barátnőm a kezemet.-Nem okoztál még elég kárt? Ez is tuti miattad van.-kel ki magából.

-Sajnálom.-suttogja a srác.

-Sajnálhatod is.-mondja a barátnőm,majd visszaül mellém, és újra érzem keze melegét az enyémen. Vagyis nem. Bárcsak érezném. Csak onnan tudom, hogy meleg a keze, mert mindig az.-Most menyj el.-néz rá a harmadik félre ha engem is beleszámítunk.

-Kérlek, had maradjak itt.-kéri.

-Nem.

-Kérlek.-néz kérlően. Ha jobban megnézem volt barátomat fogyott és karikás a szeme. Ő is úgy szenvedett ahogy én? Én hogy is szenvedtem? Hogy lett ez az egész?

*Egy szombati napon találkoztam a legjobb haverommal.

-És nem volt balhé, hogy velem vagy és nem vele?-kérdezi régi jó barátom, az akkor még barátomra gondolva.

-Csak egy pici. De nem baj. Nyugi, majd megnyugszik.-mosolygtam rá.

-Akkor jó.-mosolyodik el ő is.

-És most merre?-kérdeztem.

-Fagyi? Meghívlak egyre.

-Tudod, hogy utálom, ha más fizet.-sóhajtottam.

-Tudom…De most az egyszer engedd meg. Nem fogsz tartozni. Épp elég nekem a barátságunk.-modta tök cukin.

-Jaaaj dearanyos vagy.-öleltem meg.

-Ez az igazság.-ölelt vissza, majd elmentünk a város legjobb fagyizójába.

-Milyet kérsz?-kérdezte.

-Oreosat és Túrórudisat.-mondtam.

-Akkor egy Oreosat és Túrórudisat kérnénk. Meg egy Málnásat és Csokisat.-mondja a csajnak aki a fagyikat szép gombóc alakba belerakja a tölcsérekbe.

-Köszönjük.-mosolygunk a lányra, miután kifizeti a legjobb barátom a finomságokat, aztán elindulunk cél nélkül.

Pár órát még bolyongtunk mire megállt előttem.

-Mi a baj?-kérdeztem. Mire megcsókolt.

-Csak barátok?-hallottam meg egy srác hangját. Ne a barátom.-Nagyot csalódtam benned. Ezennel szakítok veled. Szia!-hagyott is ott.

-Hogy tehetted ezt?-ütögettem sírva a mellkasát.*

Azóta megbeszéltük ezt a dolgot a legjobb haverommal. Bár már kevesebbet találkozunk.

Egy hónap tellt el azóta. Elkezdtem inni, cigizni és vagdosni magam. Volt pár öngyilkos kísérletem, de egyik se sikerült. Meglátszanak a hónap nyomai a kezemen, úgymond. A sok vágás a karomon, meg a kísérletek.

Hát igen, ez van ha nagyon szeretsz egy embert. Egy embert, aki eldobott téged egy félreértésből.

Legjobb barátnőm mindig próbált felvidítani, de nem sikerült neki.

*Aztán ma, mikor elmentem egyet sétálni a fülemben bömbölt a zene. Zöldre váltott a lámpa előttem és láttam, hogy jön egy kocsi. Elindultam a zebrán, és vártam, hogy utolérjen. Hát igen. Utolért. Olyan erővel nekem csapódott. Majd onnan már csak foszlányokra emlékszem. Egy nő kiabált, hogy valaki hívja a mentőket. Aztán az a következő és utolsó emlékem, hogy feltesznek a hordágyra és betesznek a mentőbe.*

Ennyi.

-Jó, legyen. Maradj itt vele. Én lemegyek egy kávéért.-áll fel barátnőm. Ne. Ne hagyj itt.

-Rendben. Köszönöm.-mondja az exem, a legjobb barátnőm meg kettesben hagy minket.

-Istenem! Úgy sajnálom. Tudod, nem gondoltam át amit mondtam. Azt hittem, hogy ez a helyes. Tudom, rosszul tettem, hogy nem hittem neked. De már hiszek. Hiszek vagy fél hónapja. Csak nem mertelek megkeresni. A helyett, hogy bátorságot öntöttem volna magamba szinte minden egyes nap berugtam, ha meg nem piáltam akkor meg otthon itattam az egereket.-vallja be.-Kérlek. Bocsáss meg. Sajnálom.-csókol meg.

Mire elkezdek érezni. Egy fehér fényt látok, majd kinyitom a szememet. Mivel hirtelen jön a fény elkezdek hunyorogni.

-Úristen!-mondja, majd a nevemen szólít.-Végre, annyira aggódtam érted.

-Megbocsájtok.-mondom rekedtes hangon.

-Hogy mi? Hisz nem mondtam semmit.

-De én hallottam mindent. Tudom, most hülyének nézel. De hallottam és láttam mindent, míg kómában voltam.-mondom kicsit félve, hogy nem hiszi el.

-Én elhiszem. De soha többet ne csinálj ilyet. Ígérd meg.-fogja meg kezemet.

-Soha többet ne hagyj el.-nézek mélyen a szemébe.

-Ígérem.-mondja, majd megcsókol.

THE END

Engedj be!

2015.03.20.

A szobámban kuksolok apámnál pengével a kezemben, ami már végigszántotta a kezemet. Anyám dörömböl az ajtón, hogy engedjen be. Én meg szugerálom azt a nyugtatóval teli dobozt. Bevegyem őket? Ne vegyem? Ha beveszem, anyám egyszer be tud jönni. Lehet nem is bánná ezt az egészet, hisz minden nap megkapom tőle, hogy egy semmire kellő élősködő lány vagyok. Minden nap ez megy,  csak olyankor otthon játszom el ezt. Mivel eddig sose csináltam ilyet megijedt és átjött. Apát már felhívta, hallottam. Viszont holnapig nem fog hazaérni. Szóval talán apának hiányozni fogok. Igen, ő lesz az egyetlen akinek hiányozni fogok. Hisz a barátaim ugy is leszarják a fejemet. Na meg a barátom. Hogy mi volt más a mai veszekedésben?

*A reggelem szokásosan indult. Felkeltem elkészültem, megkajáltam és elmentem a suliba. Leültem a helyemre. Elővettem a könyvemet és a füzetemet, majd bedugtam a fülembe a fülest és elindítottam Faydee-től az Unbreakable-t. Nemsokára be csöngettek és jött is a tanár. Matek. Fúj. Utálom.

-Na, akkor feleljünk.-nyitja ki a névsorunknál a tanár a kis noteszét. Na fasza. Egy ideig nézegeti azt a mi kis ”jó” osztályunk névsorát. Aztán mintha egy átkot szórt volna mondta ki a nevemet.-Gyere csak. Nem lesz nehéz.-mosolyog rám. Ahha, persze. Nála az a ,,Nem lesz nehéz” azt jelenti, hogy igenis nehéz lesz. Kimegyek. Tíz percig szenved velem nagy hiába. Nem tanultam. Nem tudok semmit.

-Üljön a helyére. Ez egyes.-írja be a nevem mellé az érdemelt jegyet. Kapjad be te hülye tanár.

Na, igen. Talán egy óra volt ma amit szerettem. Informatika. Abból kaptam is egy ötöst. Viszont mellé még kaptam Történelemből egy karót. Ez nem az én napom. Amúgy vannak barátaim, vagyis ja. Közülük egy igaz barátom van. Talán még neki hiányoznék. Amúgy ők reggel mentek Prágába egy iskolai út keretében. Én meg nem mehettem, „Mert aki ilyen tanuló az nem mehet.”  Anya ezzel érvelte.

Mikor vége lett a sulinak elindultam a parkba, ott találkoztunk a barátommal.

-Szia cica!-csókolt meg, mikor odaértem.

-Hello!-csókoltam vissza.-Utálom a sulit.-dobom le a táskámat a pad mellé és leülünk.

-Mi volt ma?-kérdezte érdeklődve.

-Matekból és Töriből kaptam egy karót. Infóból meg egy ötöst. Anyám meg megint le fog baszni. Tuti. Már unom ezeket a napi veszekedéseket. Istenem. Sose ért meg.-panaszoltam el.

-Hé, nyugi.-húz magához.

-De ahh…Kiakaszt az a nő.-öleltem szorosan.

-Elhiszem. De most lazíts.-puszilt nyakon.

-Rendben. Megpróbálok.-engedtem el magamat. Még sokáig beszélgettünk, mire vett egy nagy levegőt és azt mondta, hogy:

-Valamit mondanom kell.-nézett rám úgy, mint akit lefejezni készülnek.

-Mondjad csak.-mosolyogtam rá. Vajon mi a baj?

-Ööö…inkább nem.-futamodott meg.

-Már belekezdtél. Mondjad.-néztem rá bíztatóan.

-Tegnap a buliban… Tudod…

-Igen…

-Nagyon bevoltam baszva és lefeküdtem az exemmel.-mondta.

-Hogy mi?

-Azt se tudtam, hogy mit csinálok. Sajnálom.

-Te csak ne sajnáld.-álltam fel öléből.

-Tényleg. Én téged szeretlek. Édesem.-állt elém.

-Hagyjál.-kaptam fel a táskámat, majd elfutottam onnan. Még annyit hallottam, hogy: „Sajnálom. Téged szeretlek.”

Hát igen. Azt hittem, hogy ő soha nem tenne ilyet. Most meg itt vagyok felvágott kézzel és nyugtatókkal a kezemben. Be vegyem? Ne vegyem? Na meg még mi tett rá az egészre?

*Mikor hazaértem már javában sírtam. Arra volt szükségem, hogy valaki átöleljen és azt mondja: ,, Ne sírj, minden rendben lesz.” E helyett az anyám egyszerre lerohant, mikor haza értem a teljes nevemen szólított és ilyet mondott:

-Most hívott az osztályfőnököd. Komolyan mondom. Hogy lehetsz ilyen hülye, hogy egy nap kettő egyest hozol?-kelt ki magából.

-De Infóból hoztam egy ötöst.-mondtam.

-Az nem érdekel. Mit csináljak én azzal? Nem abból fogsz érettségizni. Mit csináljak veled, hogy megértsd, hogy tanulnod kell?-kiabált.

-Mondjuk annyit, hogy nem mindig csak baszogatsz.-keltem ki magamból én is.-Sose bíztattál. Neked sose felelt meg semmi.

-Mert egy haszontalan gyerek vagy aki semmire nem fogja vinni az életben.-mondta, és itt törött le a mécses.

-Bocs, hogy élek.-rohantam be a szobámba a gyógyszeremért meg a kis éles tárgyért és elmentem otthonról. Apa kulcsa mindig nálam van vészhelyzet esetén. Bármi van, fel tudok menni hozzá. Akkor nem volt otthon, de nem is volt baj. Bementem a lakásba, de anyám követett. Bezárkóztam a szobába, elővettem a kis fém darabot és párszor végigszántottam a csuklómon. Elegem van az életből!*

És hát most itt tartok. A barátom megcsalt, az anyukám nem hisz bennem és a barátaim messze tőlem jól vannak. Miért nem lehet nekem is olyan életem, mint nekik? Nem tehetek róla, hogy nem vagyok olyan jó tanuló. Ha nem akarok tovább tanulni, akkor elég a kettes átlag.

Majd meghallottam egy ismerős hangot, anyának köszönt.

-Hol van?-kérdezi.

-Itt bennt. Nem enged be. Félek, hogy valami hülyeséget fog csinálni.-mondja az a nő aki életet adott nekem.

-Engedj be. Kérlek.-szólalt meg a barátom.

-Nem! Hagyjál! Húzz vissza ahhoz a ribanchoz.-kiabálom.

-Kérlek. Bocsáss meg. Nagyon nem voltam képben, hogy mit csinálok.

-Nem érdekelsz.-dobok egy párnát az ajtónak.

-Ő kezdeményezett. Akkor eszméltem fel, mikor már megtörtént. Mikro felfogtam, hogy mit csináltam azonnal ott hagytam.-mondja. Mire öt percig nem szólalok meg. Csak gondolkozok. Miért gondolkozok? Hisz megbántott. De szeretem.-Kérlek. Szeretlek.-suttogja.

-Tényleg így volt?-sóhajtok.

-Igen.-mondja. Mire felállok és kinyitom az ajtót, majd megölel.

-Picim, sajnálom.-mondja megbánóan.

-Semmi baj.-folyik ki egy könny csepp a szememen.

-A kezed. A gyógyszer.-szólal meg az anya. Erre a barátom is odanéz.

-Nyugi. Nem vettem be.-mosolyodok el.-Kezem meg majd megyógyul.

-Anya, sajnálom.-borulok nyakába.

-Semmi baj. Én sajnálom.-kezdek el sírni.

-Hé, nyugi.-simogatja hátamat.

-Csoport öleléés.-szólal meg a szerelmem. Mire megöleljük egymást.

THE END

Sajnálom

2014.augusztus 5.

-Szerintem jobb lenne, ha egy ideig hagynánk egymást.Szia!-sétáltál ki az ajtón. Azon a szép fa mintázatú ajtón, ami azóta nyikorog mióta apukám elhagyott minket.

Amint kiléptél az ajtón, és szépen gondosan becsuktad magad után összeestem. Összeesett velem a lelkem. De pontosabban összetörött a szívem. ,,Szerintem jobb lenne, ha egy ideig békén hagynánk.” Ez a mondat járkál a fejemben, mint egy fekete démon. A járólap írtó hideg, de ebben a pillanatban ez se tud érdekelni. Az érdekel, hogy életem szerelme most hagyott itt. Itt hagyott egyedül, összetörve.

-Miért?-ordítoztam.-Miért pont én?-suttogtam. Magam se értem, hogy egyik pillanatban ordítozok a másikon meg már hang jön ki a torkomon. Talán most fogtam fel igazán, hogy elveszítettem. ÖRÖKRE. Nem tudom, hogy mit tettem. Ez is csak egy átlagos veszekedésnek indult, aztán annyira elfajult amennyire csak lehetett.

Nem tudom mióta ülök itt a járólapon. Miért nem bírtam innen mozdulni? Mi kötött ide? Erőt vettem magamon, és kikoslattam a konyhába. Elővettem egy pohár vodkát és elkezdtem elpusztítani az üveg tartalmát. Sajnos nem ütött be, több pia meg nincs itthon. A gitárom sincs nálam. NÁLA van.

Mikor legutóbb nála aludtam elvittem és gitároztam neki. Picit megtanítottam. Emlékszem rá.:

*Rám nézett nagy szemeivel és szóra nyitotta azt a tökéletes száját amit csak én ízlelhettem 1 éve és hat hónapja.

-Megtanítasz engem is gitározni?-kérdezte olyan aranyosan amennyire csak lehet.-Így lesz még egy dolog amivel udvarolhatok neki.-suttogta maga elé. Szerintem azt hitte, hogy nem hallottam, mert a gitárommal voltam elfoglalva. De igen is hallottam. Ez az apró kis megjegyzés megmelengette szívemet. Ennyi idő után is udvarolni akar. Hogy én mennyire szeretem őt.  Gondoltam magamban. Rámosolyogtam és ő is rám.

-Persze.-mentem bele. Az az nap este volt életem egyik legszebb estéje. Annyira figyelt rám, mint még soha. Látszott rajta, ha  lehet úgy mondani: Újra megakart hódítani.*

Kimegyek a nagyszobába. Nem akarok a sajátomban lenni. Túl sok emlék van ott. Bár nem mindegy? Hisz ökölbe szorítom a kezemet és csak ütöm a falat. Reménykedek, hogy jobban fog fájni, mint a szívem. De nem.

Mikor már megelégelem, beleütök egy nagyot a falba és elkezdenek vérezni ujjbütykeim. Talán mégis volt értelme. Pár percre elfelejtem minden gondomat és a kezembe nyilalló fájdalomra összpontosítok.  Ahogy lefolyik a vas ízű folyadék a kezemen az olyan művészi. Megérintem sebhelyeimet, mire felszisszenek. Fájnak. Nagyon fájnak. De nem jobban, mint a darabokra törött szívem. Elkezd pár helyen belilulni a kezem. Ha el is törött az nem érdekel. Az érdekel most a legkevésbé. Bár szerintem csak zúzódás. Azt túl élem. És megint…Megint beugrik egy emlék:
*Egy őszi napon találkoztam vele a parkban. Gördeszkával jött, tudta, hogy nagyon szeretem azt a „járgányt”. Vettem a bátorságot és megkérdeztem:

-Megtanítasz gördeszkázni?-néztem rá félénken.

-Nem szeretném, hogy bajod legyen.-nyomott egy puszit arcomra.

-Nem lesz semmi bajom. Ígérem. Légysziii. Akkor nem alszol ma velem.-vetettem be a nehéz tüzérséget.

-Nem ér zsarolni.-dobta be az áldurcát.

-Akkor?-rakom keresztbe karjaimat felvont szemöldökkel.

-Legyen.-sóhajt.-Végülis itt vagyok. Csak nem lehet semmi bajod.

-Látod? Jó meglátás.-mosolyodtam és és arcon pusziltam.-Köszönöm.-súgtam fülébe. Majd elkezdtük az „órát”. Minden jól ment míg nem ”találkoztam” egy kedves ”kis” kővel. Ráestem a kezemre, aztán egy nyilalló fájdalmat éreztem csuklómba. Az az aggódás ami akkor sugárzott belőle, mikor odajött:

-Jól vagy? Nem fáj semmid?

-A kezem. Nagyon fáj.-panaszoltam el.

Segített felállni, aztán elmentünk a kórházba. Ott megállapították, hogy eltörött a kezem. Két hétig pihennem kellett. Abban a két hétben nálam aludt, és óriási figyelmet szentelt felém.*

Hát igen. Akkor figyelmes volt. Ez az utóbbi hetekben nem látszott meg rajta. Sorra mondta le a találkákat. Ma is ezért veszekedtünk. Nem volt képes belátni az igazat, hogy ez így nincs jól.

A nagy csöndben ahogy lecsöppent a vércsepp a padlóra, olyan volt, mintha egy zongorát dobtak volna le a tízedikről. Olyan hangos volt. Néztem, ahogy követik a társai őt, majd leültem az ágyra és a fejemet fogtam. Hogy történhetett ez meg?

Egy óra múlva megcsikordul az ajtó. Nincs erőm felnézni. De bevallom. Sokat közrejátszik az is, hogy nem is merek felnézni. Hallom ahogy az illető becsukja a faszerkezetet, aztán bejön a szobába. Megáll mellettem, és vesz egy mély levegőt.

-Sajnálom.-mondja rekedtes és elfojtó hangon.-Nem úgy gondoltam.

Hát vissza jött. Adjak neki még egy esélyt? Vagy akkor én lennék a világ legnagyobb hülyéje? Jó, nem érdekel. Inkább leszek a világ legnagyobb hülyéje, de én boldog akarok lenni.

Felnézek rá, a szemeim biztos pirosak. Nagyon. Mivel még sírtam.

-Helyre tudom ezt hozni valahogy?-kérdezi félénken.

-Csak csókolj meg.-suttogom.-Csókolj meg.-mondom normális hangerővel. Mire eljut a tudatáig, hogy mit is mondtam az előbb. Leguggol hozzám, kisöpri arcomból a hajamat. Elkezdi simogatni arcomat hüvelyk ujjával, majd megcsókol. Talán ez eddigi legérzelmesebb és legjobb csókunk. érzem benne a megbánást, hogy helyre a karja hozni, hogy szeret.

-Soha többet ne csinálj ilyet.-suttogom, mikor elvállnak ajkaink egymásétól.

-Megígérem.-fogja meg kezemet. Aztán rájuk néz.-Ezek miattam…

-Igen. Miattad vannak. De felejtsd is el.-fejezem be mondatát.

-Miért nem gi…Nálam van.-jut el a tudatáig, hogy nála van a gitárom.

-Hát igen.-mosolyodok el halványan.

-Várj, lefertőtlenítem.-megy be a fürdőbe és behozza a szobába a löttyöt. Egy vattára csöpögteti.-Ez msot kicsit csípni fog.-figyelmeztet, aztán elkezdi törölgetni sebeimet.

-Ihssz.-szisszenek fel.

-Bocsánat.-néz rám megbánóan.

-Semmi baj.-simogatom meg felkarját másik kezemmel.

-Bocsánat mindenért.

-Nem is haragudtam rád.-mondom, majd megcsókolom.

THE END

Hello:)

Hello embik:)

Mondanám, hogy még nem írtam blogot és így még nemtudom, hogy milyen lesz. De írtam. Csak abba hagytam.

Sokan mondták, hogy tegyem fel a történeteimet, biztos sokan olvasnák. Úgy gondoltam, hogy á nem, annyira biztos nem jók. Aztán így tanulás közepette gondoltam egyet és -hát miért is ne? Nem veszíthetek semmit. Minimum nem fogják olyan sokan szeretni és olvasni.

Ezek ilyen rövidebb vagy hosszabb random történetek lesznek.
Építő kritikákat elfogadok. Próbálom is megfogadni /szóismétlés level 100 :'D/

Remélem tetszeni fognak a történetek.

Sziasztok szájhősök :)